Kultúra a pályaudvaron

Hajnal volt. A Nyugati-pályaudvar éjjel-nappalijában egy sötét alak a reggeli kávéját és gyomorkeserűjét fogyasztotta. Le se feküdt, vagy már felkelt – nem lehetett tudni. Számára is mellékes volt. Az álmos és meggyötört eladóval beszélgetett. Cigiztek. Mint mindig. A háttérben egy vonat indulásának jellegzetes hangja morajlott.

Ekkor egy fiatal, jól szituált férfi lépett be. Frissen mosdott illata volt.

• Fiatal ember: Jó reggelt kívánok!

• Eladó: Reggelt! Mit parancsol?

• F.: Egy... olyan kis feles vodka lesz. Abban a kiszerelésben.

• E.: Lengyel? Magyar?

• F.: A magyart kérném ha lehet!

• E.: Hm.. Parancsoljon. Százharminc lesz, ha mást nem kér... Ilyen korán?

• F.: Á... Utazom tudja! Az útra gondoltam.

• E.: És merre megy?

• F.: Szegedre... Parancsoljon! A többi a magáé!

• E.: Köszönöm... Oszt mi van ott Szegeden ilyenkor?

• F.: ööö

• Sötét alak: (rekedten): Szegedi Szabadtéri Játékok! Kultúra bazdmeg!

És az induló vonat hangja elhalt.

2011. április

Egy pipányi örök élet

• Vajon meddig tudom még az időt felezni? Meddig osztható még az idő? - morfondíroztam magamban, miközben a pipámra gyújtottam.

Mostanában állandóan ezen járt az eszem. És azon a kis öregen, aki ugyanezt a kérdést tette fel nekem annak a kis háznak bűzös teraszán, valahol a külvárosban, valahol az fiatalságom múltba vesző homályában, úgy hatvan évvel ezelőtt. Mikor az utolsó pipájára gyújtott.

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tett fel akkoriban az öregember magának. Szüntelen ezen járt az esze. Már enni sem nagyon evett, a tisztálkodást és a rendszeres alvást pedig már hetek óta elhagyta. Emberi kapcsolatait nem ápolta, gyakorlatilag nem állt szóba senkivel. A környezetében élők már rég lemondtak róla. Mogorva, élhetetlen vénembernek tartották. Kiégett tudósként, sikertelen feltalálóként, igénytelen, gusztustalan lényként tartották számon az egykori ismerősei, jobbára már csak a szomszédai. A rokonok, barátok és a többi közelálló már jó ideje nem törődött vele, otthagyták, hallani sem akartak róla. A szomszédok viszont nem költözhettek el. Elborzasztotta őket a rongyos öregember élete, fürdetlen és dohánybűzös szaga.

Pedig nem volt mindig így. Én csak tudom! Egy füzetben mesélte el nekem életét. Halála után. A szomszédok tanúsága szerint valószínűleg velem beszélhetett utoljára, mielőtt bevette a halálos altató és nyugtató koktélját. Pedig még volt egy hete! Pontosan egy hete volt még az életből. Sőt! Igazából rajta múlott, több is lehetett volna. Sokkal több! Csak azt az egy kérdést kellett volna megválaszolnia.

Hatvan évvel ezelőtt informatika és kémia szakra jártam az egyetemre. Nem egy szerencsés párosítás tudom. Szüleim beszéltek rá. Úgy tartották a XXI. század végére a kibernetika lesz a sláger szakma. Más ötletem nem volt, így belevágtam. Az első év végén nyári munkát vállaltam, ételfutár voltam. Nem volt túl jó munka, de egy csóró diáknak tökéletesen megfelelt. Egy hónapon keresztül hordtam a menüt városszerte és neki is. Mindig az olcsóbbat választotta, de nem nagyon fogyasztott belőle. Volt, hogy be sem vitte a házba. Így ismerkedtünk meg. Pontosabban csak egyetlenegyszer beszélgettünk. Egy forró, napsütéses délelőtt.

Behívott egy üdítőre. Nem nagyon akartam elfogadni, gusztustalan is volt az udvara, de végül is egy jéghideg sör ígéretével becsábított a teraszra. Nagyon meleg volt és nekem rohadtul elegem volt a munkából. De ha jobban belegondolok inkább sajnálatból álltam vele szóba. Öregnek, magányosnak, szóval szánalomra méltónak tűnt.

Beszélgetni kezdtünk. Illetve inkább csak kérdezgetett a munkáról, a csajokról. Mikor megtudta mit tanulok az egyetemen megdöbbenve fellelkesült. A kémia hallatán nagy izgalomba jött, szemeit örülten forgatni kezdte. Saját bevallása szerint gyógyszerész volt egykor. Kollégának nevezett. Majd többször sorstársnak is. Ekkor még nem értetem mit akar ezzel. Egy gyűrött és piszkos füzetet adott át és a lelkemre kötötte, hogy olvassam el. Hol naplónak, hol regénynek nevezte. Én szánakozva elfogadtam, elbúcsúztam és dolgomra mentem. Meg sem néztem úgy vágtam, be a kocsi hátsó ülésére.

Amikor másnap a szomszédok közölték velem, hogy az este öngyilkos lett, megijedtem. Ezután vettem csak a kezembe az irományt. Persze érdekelni kezdett. A címe az örök élet széruma volt. Jót röhögtem, hisz az öreg meghalt és nagyon morbidnak tűnt a cím. Szinte olvashatatlan volt a kézírása. Hamar kiderült, hogy valóban napló volt, de nagyon zavaros, többször újrakezdett. De egyébként is, ha rájött volna a halhatatlanság titkára, miért is ölte volna meg magát? Meg bolond is volt - gondoltam. Egy vén, lezüllött bolond ember. Aztán elsüllyesztettem a füzetet és az emléket, valahol egy szekrény, az utóbbit valahol az elmém mélyén.

Több mint ötven év múlva került újra elő a füzetet. Megöregedtem és kíváncsi lettem. Nem hittem benne, hogy valóságosak a számítások és a képletek, de nyugdíjasként jobb dolgom nem akadt. Egy kicsit nehezen igazodtam el rajta, hisz életemet nem a kémia, vagy a vegyületek bűvöletében töltöttem el, (az ételfutár szolgálat számítástechnikai igazgatója lettem, ha ezt még nem említettem volna) de azért szépen előjöttek az emlékek. A napló tanúsága szerint a vegyület képes az életet először egy évvel, majd fél, negyed, és így tovább fele annyi idővel meghosszabbítani. Hogy nem világos? Először nekem sem volt az. Szóval, a XXI század közepétől ismert módszerrel, a vérből vett mintával megtudjuk szinte perc pontossággal jósolni az életünk tartalmát, illetve végét is ezáltal. Tudom, ezt ma már minden kisiskolás tanulja. Tudom azt is, hogy kevesen élnek vele, hisz senki sem akarja tudni a halála napját és ugye a baleseti tényezők is keresztülhúzhatják a jövőt. Mindenesetre ez ma már rutineljárásnak számít. Szóval ezt az időpontot, az öreg által kikotyvasztott szerrel, pontosan egy évvel lehet meghosszabbítani. De csak akkor, ha a halálunk előtt egy perccel isszuk meg. Aztán megvárva megint a végső időpontot, újra fogyasztva a vegyületből, félévvel tudunk tovább élni. Majd negyedévvel és így tovább felezve a jövőnket, meg tudjuk toldani az életünket is. Most már világos?

A füzet tanúsága szerint állatkísérletekkel is bizonyította a vegyület hatását, majd magán is kipróbálta azt. És működött! Amikor találkoztunk, pontosan egy hete volt a következő életre. Az utolsó bejegyzés a már említett kérdés volt. Aztán semmi. Üres, megsárgult oldalalak, dohány égette lapok. Halál...

Tehát az idő meghosszabbítása valójában az idő felezését is jelenti. Az időt végtelenül lehet felezni, így elméletileg az örök élet is adott lehet. Elméletileg. Most tartok a hatodik meghosszabbításnál. Pontosan egy hetem van.

- De vajon meddig tudom még az időt felezni? Meddig osztható még az idő? - teszem fel újra és újra e kérdést, miközben a dohány elhamvad, a szikra kihuny a pipámban.

Dunakeszi, 2011

 

Körbe bűnös!

Egy pasas mesélte ezt a rövid, semmitmondó sztorit. Amúgy egy bárpultot támasztva. Nagyokat kortyolva söréből. Kicsiket a vodkából:

„Említettem már, hogy ügyvéd voltam? Nem is rossz... Az irodámba csakúgy dőltek a bűnözők. Védtem betörőt, gyilkost, sőt politikust is. Volt egy anyagyilkosom. Bár, ha meggondolom magzatgyilkos is akadt bőven. Melyik rosszabb? Hm... Végül is mindegy. Saját vérét ölte. Bűn, bűn – én nem nagyon látok különbséget. De nem is erről akartam mesélni.

Szóval ügyvéd voltam. Egyszer bejött egy fekete ruhás, fehér kalapos alak. Bemutatkozott. De a nevére már nem emlékszem. Minden másra viszont igen. Hm... Ma is furcsa. Emlékszem kesztyűben fogott kezet velem, de feltűnt milyen meleg az érintése. Arca sötét volt, borotválatlan. Határozott egy pasas volt. Leült és elkezdett beszélni. Egy rövid sztorit mondott csak el. Arról mesélt, hogy ő is ügyvéd volt. Védőügyvéd, akárcsak én. Aztán egy szép nap kibukott. Egy gyerekgyilkost hozott ki a börtönből. Régi, de jó trükkel: hibás volt a bizonyítási eljárás. Mindenki tudta, hogy ő a gyilkos, de a rendőrök törvénytelenül jutottak bizonyítékhoz. Kihozta. Először büszke volt. Aztán találkozott a kislány, mármint az áldozat szüleivel. Az apa csak annyit mondott: „Szégyelld magad!”.

Aztán minden este újra és újra álmodott az apával és a mondataival. Persze inni kezdett. Sokat, nagyon sokat. Azt mondta ez egy ördögi kör volt. Ugyanis ha ivott, nem látta ugyan az apát és nem hallotta korholó szavait, de mikor kijózanodott még erősebb képzete volt. Körbe-körbe. Aztán járt nála valaki, aki mesélt neki ezt-azt a bűnről, és a lelkiismeretről és kigyógyult az italból. Azóta kutatja: hogy vajon a társadalmilag ráerőltetett erkölcs miatt szenvedett -e, vagy valami veleszületett bűntudat mardosta? A szülei miatt szégyellte -e magát, vagy Isten miatt?

Mindenesetre ott ült velem szembe az irodámban, mikor ezeket a kérdéseket feltette. Ennek már vagy három éve. Éppen túl voltam egy ügyemen. Valami gyilkossági per volt. Nem emlékszem a részletekre, csakhogy nyertem. Ő csak annyit mondott a története végén: „Szégyelld magad!”

Furcsa! Azóta nap, mint nap eszembe jut ez. Látom a borostás, megviselt, sötét arcát. És hallom a hangját. „Szégyelld magad!”

Vajon szégyellném magam akkor is, ha másképp nevelnek? Nem tudom a választ. Nem tudom mi a bűntudat, mi a forrása, de van. Fáj, ez tény!

Általában itt töltöm a napjaimat... Igen, itt a kocsmában. Nem tudok dolgozni, sem aludni. Pedig jó ügyvéd voltam... Sokat gondolkodtam ezen az egészen. Szerintem nincs ördögi kör, ahogy az az alak állította. Csak egyenesen zuhanunk a bűn mélyébe. Bár lehet, hogy tévedek. Egyébként mindenkinek van oka szégyellni magát, nem?”

Szóval ezt mesélte. Ott a bárpultnál... Na igyunk még egy kört!

Egy vodka és egy sör lesz! Egyébként említettem már, hogy ügyvéd voltam... Nem is rossz!

Dunakeszi, 2011. január

---

Fej, vagy írás?

Tegnap este kaszinóban voltunk. Mint minden csütörtök, szórakozni mentünk. Barátok, pénz, mámor. Évek óta ezt csináljuk.

Ám úgy éjféltájt furcsa dolog történt velem. Valahogy elkeveredtem a többiektől, akiket utoljára a rulettasztalnál láttam. Elég sokat ittam, nem is emlékszem pontosan hogy kerültem abba a homályos sarokba. Egy szimpla faasztal mögött egy fiatal lány állt. Az asztalon semmi. A lány csodaszép volt és mosolygott. Valahogy kiragyogott a sötétségből.

„Szia! Bézs Paszkália vagyok. Akarsz velem játszani?” - kérdezte kedvesen. Persze, hogy akartam, bár a zsebem igencsak üres volt már. A zsetonokat az asztalnál, az aprót a félkarú-rabló-gépekben hagytam. Egy ezrest azért előkapartam valahogy. Ezzel be tudok szállni? „Ennél kevesebbel is!” - jött a válasz.

Az asztalhoz léptem. Mi a játék?

„Fej vagy írás. Feldobom a pénzt és te megtippeled az eredményt.”

Itt?! Egy kaszinóban?! És mi a tét?

„Először is válaszolsz egy kérdésre. Van Isten? Igen, vagy nem. Aztán fogadsz! Fej, vagy írás? Feldobom a pénzt és ha eltalálod a tiéd lehet. Ennyi. Ilyen egyszerű játék ez.”

Nos, nézzük csak! Ötven százalék az esély arra, hogy eltaláljam. És mit veszíthetek?

„Azt, hogy nem találod el!”

És ehhez minek Isten?

„Van ötven százalékod, hogy eltaláld. Igaz? Vagy van Isten, vagy nincs. Fele-fele. Ha azt mondod nincs, akkor ha tényleg nincs: veszítesz, de ha van, akkor is veszítesz, mert nincs mit nyerni. Ha azt válaszolod van Isten és tegyük fel, hogy nincs, akkor szintén veszítesz. De ha azt mondod van és tényleg van, akkor nyersz. Szóval az egyik esetben van egy kis, számszerűen ötven százalék esély, a másikban nincs semmi. Ha a variációkat nézzük van huszonöt százalék esélyed nyerni. Mi a válaszod? Van, vagy nincs? És persze fej, vagy írás?”

Meg sem tudtam szólalni. Teljesen ledöbbentem. Hogy is van ez? Gondoltam megkeresem a többieket, szólok nekik. Segítségre szorultam.

Nagy nehezen ráleltem az egyik ismerősömre. Gyere hátra velem! Kérleltem. Ezt meg kell nézned!

A legnagyobb meglepetésemre a sarok üres volt. Talán képzeltem a lányt? „Mi van? Részeg vagy?” - kérdezte a barátom. „Mit motyogsz itt huszonöt százalékról?” Nevetve hagyott ott.

Nem tudom, hogy mi történt, de a zsebembe egy érmét találtam. Aztán hazajöttem. Azóta azon gondolkodom, hogy felmerjem -e dobni az érmét.

Dunakeszi, 2011. január

 

---

A G. ember

 

Két gyermekem van. Legalábbis akit sajátomként neveltem fel. Egy fiú és egy lány. Rajtuk kívül ezrek, sőt százezrek mondhatják el magukról: én vagyok az apjuk. Nem ismerem őket, bár azt hiszem, ebben a városban, de lehet, hogy az egész országban minden 10 éven aluli csemete az enyém. Fiúk és lányok. Fiatalok ezerszámra. Számoljunk csak! Ha most vagyok 83 és először 26 évesen voltam spermadonor, akkor kell lennie ötven évesnek is. Nagyon öreg vagyok. Haldoklom.

 

Egy ágyban fekszem, az ország legjobban felszerelt klinikáján. Csak a leggazdagabbaknak adatik meg itt meghalni. De higgyék el, ettől nem vagyok valami túl boldog! Ni, ott jön az ápoló!

 

-        Hogy vagyunk papa? Bevette a reggeli gyógyszereket? Jön már a kaki? Hadd nézzem csak...

-        Szólíts apámnak!

-        Azt hiszem ezt már megbeszéltük! Na hadd segítsek felkelni!

-        Apám...

-        Na idefigyeljen kedves uram! Maga a beteg, én az ápoló vagyok. Nekem vannak saját szüleim, akik még ma is élnek. Az igaz, hogy donorgyermek vagyok, mint minden 30 éves, de egyáltalán nem biztos, hogy az ön genetikai utódja. Erről senki sem tud és nem is akar. Így van ez rendjén, de ezt már tegnap és tegnapelőtt is elmondtam. Elég legyen ebből kérem! Na... Segítek felkelni... várjon!

-        Köszönöm édesfiam!

-        Ha nem hagyja abba, akkor nem segítek! Ha pedig tovább folytatódik ez a komédia, akkor kénytelen leszek szólni a doktornőnek és más ápolót kap!

-        Valószínűleg ő is a gyermekem lenne.

-        A francot! Mindenkinek vannak saját szülei! Na induljon! Most már magától is megy. Tíz perc séta a folyosón. De nem kimenni! Ha még egyszer meglátom, hogy kimegy az épületből és bagózik, akkor...

-        Akkor? Esetleg kiteszel a kórházból? Kiteszel az épületből? Én itt rab vagyok fiacskám!

-        Na, témánál vagyunk! Az úr megint depressziós hangulatban van. Jelentem a doktornőnek. Kap rá egy kis gyógyszert. Na, most már séta! Sétálnia kell, mindennap kétszer! Indulás papa!

-        Apa!

-        Anyád most már!

 

És így tovább... Valahogy így beszélnek velem a fiaim. Valamit elrontottam? Talán nem voltam jó apa? Hálátlanok, tiszteletlenek, nem szeretnek a saját gyermekeim, az ágyékom gyümölcsei...

 

Talán egy vagy két hónapom van hátra, vagy egy-két hetem, esetleg percem. De a halál már nem számít. Csak a hálátlan gyermekeim tesznek boldogtalanná, így az életem végén! Mit vétettem, Uram?! Mit rontottam el?!

 

26 éves voltam, mikor először, 2045-ben beléptem a Spermium Delírium intézet ajtaján. Emlékszem tavasz volt. A természet ébredezett, a madarak csicseregtek. Gondolkodtak már azon, hogy a tavaszt ne tavasznak, hanem ébredésnek kellene neveznünk? Nem? Sétáljanak csak ilyenkor ki az erdőbe! Majd meglátják! Hogy hiányzik ez most! Szavamat ne felejtsem... szóval kevesen voltunk termékenyek már akkor is, de nem az emberiséggel szembeni kötelesség vitt aznap oda, hanem a pénz. Csajozni akartam a hétvégén és pénzre volt szükségem. Ébredés volt, forrt a vérem. Jól emlékszem arra a csillogó-villogó fehér folyosóra és az izzó vörös szobára. Akkoriban még nem alkalmaztak prostikat. Adtak egy filmet. Arra is emlékszem, mit láttam. Valahogy megmaradt az emlékemben az a barna lány. Nem tartott túl sokáig. Négy perc alatt tízezret. Három hónap alatt sem kerestem ennyit az újságnál. Akkoriban írni próbáltam. Nem említettem még ugye? Nem voltam túl sikeres, így nem is fontos. Szerintem nem értettek meg, de ez ma már teljesen másodlagos. Szóval tízezerből király voltam. Fel is szedtem egy lányt azon a hétvégén. De rá már nem emlékszem. Furcsa, valahogy őt el felejtettem. Bezzeg a barna hajú lányt a filmben! Na őrá nagyon is emlékszem. Furcsa...

 

Hú, elfáradtam. Leülök egy kicsit. Ni, ott jön a doktornő!

-        Szerbusz lányom! De örülök, hogy látlak!

-        Na-na! Ne kezdjük megint ezt a vitát. A lánya otthon van és hallani sem akar magáról. Hogy van? Sétálnia kellene, nem üldögélni!

-        Sétáltam már vagy száz métert, itt ezen a sivár folyosón. Engedj ki a szabadba drága lányom! Ébredés van kinn!

-        Fejezze be a „drága lányomozást”! Nem mehet ki! Sétáljon vissza a folyosón és aztán feküdjön le! Pihenjen, délután jövök az oxigéngépekkel. Kezelés lesz háromkor.

-        Köszönöm lányom!

-        Persze. Lányom mi?!

 

És így tovább. Valahogy így beszélnek velem a lányaim... Hálátlan gyermekek...

 

Aztán egyre többször kellett a pénz és én egyre többször voltam az intézet vendége. Mondhatnám törzsvendége. 29 éves voltam, mikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Megszületett a fiam, majd a lányom. Az csak természetes, hogy néhány évig nem folytattam a donorkodást. Mily boldog évek voltak! Azt hiszem az életem legszebb időszaka volt. Gyakran járok ott álmomban. Kezemben tartom a lányom, miközben a fiam csimpaszkodik a lábamba.  Feleségem átölel. Haj... A feleségem azóta meghalt, a fiam sem él már, a lányom pedig nem áll velem szóba. Talán féltékeny a testvéreire? Van kire! Végül is megértem őt. Talán szégyelli az apját. Na indulás vissza a szobába!

 

Harminchét éves voltam, mikor kötelezővé tették nekem és néhány tucat sorstársamnak, hogy spermadonorok legyünk. Kezdetben évente hússzor kellet mennem, majd hetente, végül kétnaponta. Egy nap szabadság, egy nap munka, mondták viccesen. De nem volt vicces, bár a pénz jól jött. Kezdtem átérezni az ügy felelősségét is. Erkölcsi kötelességem volt a fajfenntartás, hisz egyre kevesebben voltunk képesek rá. A férfiúi meddőség úgy húsz év alatt söpört végig az egyébként is pusztuló emberiségen. Az orvosok először valamiféle környezeti, vagy társadalmi tényezőre gyanakodtak. A vallási fanatikusok végítéletről beszéltek. De bármily fejlett volt is az orvostudomány, máig nem fejtettük meg a titkot. Azért nem túlzottan aggódott a világ, hisz nekünk és a hibernálásnak köszönhetően több milliárd életcsírát tudtunk konzerválni. Több millió évre elegendő magot tudtunk eltenni. Na megérkeztünk. Fekvés! Azt hiszem már nem sokáig élek. Kimerített ez a rövid séta is.

 

45 éves voltam, mikor a feleségem a gyerekkel elhagyott. Nem bírta elviselni a munkám. Talán említettem már, hogy a munkám során folyamatosan prostituáltakkal csaltam meg őt. De kötelező volt! Ekkora már talán csak tízen lehettünk, akik termékenyek voltunk. Nagy szükség volt ránk. Ezreknek, százezreknek hoztunk gyermekáldást. Tíz perc öröm egy lánnyal és örök boldogság egy párnak. Azt hiszem jó ember voltam, mert boldogságot hoztam. Furcsa, a feleségem és a gyermekeim nem így gondolták.

 

Ötven évesen kezdtek eldurvulni a dolgok: kezdtem rabbá válni. Már jó tíz éve nem engedték, hogy alkoholt igyak, szivarozzak, vagy azt egyek, amit akarok. Egyszer csak egy táborban találtam magam. Megmondták mit tegyek és mit ne. Parancsolgattak és nem engedtek ki a szabadba. Akárcsak ma. Rabszolga vagyok. Álmos vagyok...

 

Hú! Majdnem elaludtam. Hol is tartottam? Szóval híres lettem. Az újságok és a tv folyamatosan foglalkozott az egészségi állapotommal. Leírták milyen formában vagyok, mennyi egészséges spermát adtam aznap. Amikor hatvanegynéhány lettem egyedül maradtam termékeny. A többiek vagy meghaltak, vagy elkaptak valami kórt, vagy megörültek. Az egyik spermadonor társam, aki egyébként pszichiáter volt, mielőtt hivatásos S. emberré vált (mert így neveztek minket) állítólag jógagyakorlat közben leharapta a nemi szervét. Nem akart többé apa lenni. Ébresztő apa!

 

S. embernek hívtak minket. S, mint sperma. Börtönben voltunk, spermarabszolgák lettünk, de úgy gondoltam a külvilágban tisztelnek minket a fáradságos erkölcsi tetteinkért. Ne nevessenek! Tíz év után egyáltalán nem volt olyan kellemes az aktus. Sőt, szenvedve, vért izzadva dolgoztunk. Ez volt szerintem az emberiség több ezer éves történetének legnehezebb fizikai munkája. Mi ehhez képest a kínai nagy falat építő munkás, vagy a piramisok csúcsára mászó, követ cipelő rabszolga szenvedése!

 

Szóval azt hittem szeretnek, becsülnek, tisztelnek gyermekeim. Isten vagyok, de legalábbis félisten. Hisz én teremtem újjá a világot. Ebben a tudatban nem zavart a szenvedés és a családom hiánya sem. Dolgoztam éjjel és nappal. Gyakorlatilag állandóan fejtek. Hatvan felett már elég kimerítő, elhihetik. Egy nap mégis úgy gondoltam megszököm. Tavasz volt, ébredés és zülleni szerettem volna. Ha nem is nőre vágytam, de legalább az alkohol ízére. Csak egy pohár sörre, egy szál cigire, egy perc szabadságra. Hosszú előkészületek után sikerült megszöknöm.

 

Egy gyönyörű napot töltöttem egy parkban és egy tó partján. Láncaimat levetve futottam és ugráltam, akár egy gyermek. Arra gondoltam bemegyek a városba, fürdök egyet a népszerűségben és az első kocsmában iszom egy pohár sört... Kezdek elfáradni. Mindjárt jön az ápoló, kérek valami serkentőt majd.

 

A városban néhányan megismertek és úgy éreztem mosolyognak rám. De lassan rádöbbentem, hogy az arcokon nem mosoly ül, hanem röhögés, gúnyos kacaj. Bementem egy kocsmába és rendeltem egy sört, ekkor hallottam meg azt a mondatot, ami azóta is szenvedéssel tölt el. Azután ha rágondoltam terméketlenné váltam aznapra. Egy fiatalokból álló társaság ült a sarokban. Ittak és valami legális kábítószert szívtak. Nem tudom pontosan mi lehetett, mert már régóta börtönben voltam, de nagyon boldognak látszottak. Két lány is volt köztük, akik eszelősen vihogtak. Egy társuk valamit súgott nekik, ezen röhögtek. Nem tudom miről sutyorogtak, de rólam volt szó az biztos. Lehúztam a sört és kifelé menet dühösen feléjük köptem. „Ne csináld a balhét G. ember!” - kiáltotta az egyik fiú felém. Én kirohantam. Az utcán hallottam ahogy többen is röhögve, nyáluktól fulladozva G. embernek neveznek. Ekkor még nem értettem. Menekültem vissza az intézetbe, a börtönömben. Csak minél előbb otthon akartam lenni, megszabadulni a hangos nevetéstől, a megvetéstől, a G. emberezéstől. Az intézetben az egyik lány árulta el, hogy a G. ember g**is embert jelent. Ez volt a gúnynevem, amit a gyermekeim ragasztottak rám. Megint kezdek rosszul lenni. Tör rám a fájdalom. Hívom a doktornőt!

 

Mindjárt itt lesznek, kapok egy kis morfiumot, alszom egy napot és kezdődik előröl az önmarcangolás. A saját gyermekeim megalázásán töprengek szüntelen. Mit ronthattam el? Miért nem tartanak jó embernek? Miért nem tartanak jó apának? Na, itt is van a doktornő!

 

-        Lányom! Végre. Megint fáj a mellkasom és zsibbadnak a végtagjaim. Nagyon rosszul vagyok!

-        Nézzük csak a számítógépet! Ühüm... Gyorsan át kell vinnem a hármasba!

-        Nem kell a morfium, nem kell a hármas szoba! A lelkem fáj most már!

-        Várjon mindjárt segítünk!

-        Nem! Azt hiszem itt van a vég. Eljött a pillanatom. Tavasz van ugye? Ébredés van ugye lányom? Nem akarok egyedül lenni. Fogd meg a kezem édeslányom...

-        Fogom... Apám!

 

Dunakeszi, 2010. január 

---

Az agy

Életében történész professzor volt. Nem különösebben kiemelkedő elme, bár ókori és módszertani kutatásait mindig is büszkén emlegette, amiért ösztöndíjakat és egy kitüntetést is kapott. Az igaz, hogy elérte a professzori fokozatot, de nemzetközi hírnevet sosem szerzett. Vagy két tucat kollégája volt az országban, kik hasonló területen, hasonló sikereket könyvelhettek el. A különbség talán csak annyi volt, hogy majd mindnyájan népszerűbbnek számítottak a diákság körében, mint ő. Higgyék el: nem elhanyagolható szempont volt ez számára! Mindig szomorkodott is e miatt. Életvitelében, életmódjában sem sokban különbözött a kollégáitól, hasonló tudás, hasonló karrier, család, gyerekek. És ugyanaz a hamisíthatatlan történészi, tudományos és emberi vágy. Vágyakozás a végtelen és végső tudásra, történelmi korok feletti látásmódra, az időutazásra és az örök életre. A sors úgy hozta, hogy egy fontos, említésre is méltó különbség végül is akadt azért az ő javára is. Számára megadatott a halhatatlanság. 77 éves volt mikor a szíve megállt, de az agya tovább élhetett. Halálában ő lett az Agy. Az emberiség vágyainak megtestesítője: a halhatatlan ember.

A XXI. század végi technika képes volt arra, hogy az agyát, egy speciális gépben, életben tartsák teste halála után is. Ő volt az egyedüli kiválasztott, mivel ez nagyon költséges program volt. Drágább volt, mint a Marsra szállás, ami szintén csak egy valakinek sikerülhetett. „Manhattan 2” projektnek keresztelték el az agy életben tartását. 25 év elméleti és állatkísérleti munka után, melyben több százezer élő pusztult el (hány és hány halál kell még az örök élethez, ó mondd uram?), pályázatot írtak ki „az első halhatatlan ember” elnevezéssel. Persze több millióan jelentkeztek, pedig kevesen ismerték a lehetőséget. A kiválasztás több körben zajlott. A döntést végül is az Egyesült Nemzetek elnöke hozta meg. Nem különösebb szempontok szerint, jobbára önkényesen válogatott, nem elhanyagolva a szerencsefaktort sem. Amikor rábökött egy arcnélküli névre, a hatalom illata csapta meg és a jövőben íródó történelem könyvek fejezeteiről vizionált. A tanácsadói kérésére azonban átíratta a program lényegét. A kísérlet ezután nemcsak az örök élet megteremtésével, hanem egyfajta történelmi, értékalapú és politikai haszonnal is kecsegtetett. Az agy életben tartása ezután más hasznos célokat is szolgált. 

Történészként feladata volt a történelmi folyamatok objektív és folytatólagos szemlélete. Gondoljunk csak bele, egy emberi intelligencia, aki empirikusan és nem könyvekből szemléli az évszázadokat! A történészek felizgultak a hír a hallatán, holott nekik halandóként fikarcnyi esélyük sem volt az Agy évszázadokkal későbbi történelmi tanulmányait olvasgatni. Ennek ellenére nagyokat csattintottak ujjaikkal és cuppogtak a szájukkal a hír hallatán. Csakúgy visszhangoztak az egyetemi folyosók.

Az elnök második rendelkezése szerint az Agy, minden, a világot megosztó etikai kérdést is véleményezni fog majd. „Milyen nagyszerű is lett volna, mikor a klónozás kérdése az ezredfordulón napirenden volt, egy korok és politikai zárványoktól mentes briliáns filozófiai elme intelmeit meghallgatni!” – emlékeztetett az elnök a múlt szörnyűségeire. (A tanultabb tanácsadói segítségével.)

A harmadik feladat adta magát. A következő évszázad elejétől kezdve az elnök hivatalos tanácsadója lesz az Agy. Micsoda tudáspotenciál halmozódik addigra fel! Micsoda bölcsesség alapozza majd meg a politikai döntéseket! „Ne legyünk azért teljesen naivak!” - replikázott és hűtötte le a fellángolt elméket egy zártkörű ülésen az elnök. (Erre a megállapításra nem volt szüksége szövegírókra.)

A tartályt magzatvízzel töltötték fel és a legfejlettebb biztonsági és számítástechnikai eszközökkel kezdték el működtetni. A projektre felépítettek egy egész várost. Több mint ezer tudóst, technikust és biztonsági szakembert alkalmaztak. A világ legnagyobb koponyái telepedtek le a kutatótelepen, Agyfalván. Állásba kerülni kizárólag kihalási alapon volt elképzelhető. Aki elkezdett a városban dolgozni, az az élete végéig vállalta a munkát. Új szakember csak egy régebbi alkalmazott halála után számíthatott arra, hogy az emberiség addigi legnagyobb tervének szolgálatába állhat. Mily fájdalmasan abszurd is volt ez a kor legtehetségesebb elméinek! Ha részesei akartak lenni az örök élet projektnek, meg kellett várniuk még valaki egyszerűen bejezi a földi pályafutását, azaz meghal...

Az agy, a történész halálakor, 2089-ben került a tartályba. Világszenzáció volt. A föld lakosságának 4/5-e, azaz 11 milliárd ember nézte élőben az orvosilag egyébként rutin műveletnek számító idegpálya feltárást. Ezermilliárd idegsejtet illesztettek a számítógép lézernyalábjaihoz. Ez nem tartott tovább félóránál. A neheze csak ezután következett. Az impulzusok elindítása és az agy felélesztése, majd életben tartása. Milliárdok rágták a körmüket a monitorok előtt. Aztán sikerült. Megszületett az Agy. Megszületett az örök élet.

A magzatvízbe helyezett szerv átlagos agy volt. A tulajdonosa sem sokkal emelkedett ki az átlagos bölcsész intelligenciák közül. Mivel az ember agyának jelentős részét nem használja és az elmúlt évtizedekben divatossá váló agykutatás eredményeit is felhasználták, nem kellet attól tartani, hogy véges lesz a memória. A kutatók a végítélet napjáig számoltak, azaz örökké, míg emberi szív dobban a Földön, vagy azon túl.

Az Agy a következő másodpercben megkezdte működését. Ezer és ezer adat áramlott a történész professzor elméjében, aki köszönte szépen jól érezte magát. Élvezte a kiválasztottság bűvös bizsergető hiúságát és falta az adatokat. Érzelmei voltak, hisz agyának minden pályája megmaradt. Boldog és munkás évek következtek.

Kérdezték és ő válaszolt. Tanácsokat adott, tanulmányokat írt. Nem volt fontos probléma melyre ne tudott volna határozottan válaszolni. Nem kellett törődnie a halandó lét megannyi problémájával, a létfenntartás fáradságos biológiai és társadalmi feladataival, gondjaival. Micsoda gondtalanság egy valódi bölcsész, kíváncsi elme számára! Lepipálta az összes kollégáját. Népszerűbb lett minden történésznél. Elhihetik, ez fontos volt számára!

Azonban. Az első traumát felesége halálakor élte meg. Egy-két napig nem tanácsolt semmit, gyászolt és csöndben volt. Sírni nem tudott, de gyászolni annál inkább. Majd sorban következetek a rokonai, gyerekei és unokái. A XXII. század közepén, az egyik kedvenc dédunokája tragikus drogtúladagolása nagyon megviselte. Nem kevésbé a csinos és életvidám színész ükunokája vetélése. Nem érezte magát általában rosszul, nem volt depressziós vagy ilyesmi, de leszármazottainak halálhírei igen megviselték. Egy átlagos ember élete során 15-20 közeli, illetve 4-5 nagyon közeli embert gyászol meg. Anya, apa, nagyszülők, testvérek, barátok, férj, feleség. Néhányaknak ennél is több jut. De neki gyerekek, unokák, dédunokák, azok unokatestvérei, azoknak unokatestvérei, feleségei, férjei gyerekei, unokái... és így tovább. Kész őrület! A professzor már száznál is több embert siratott meg és ennek fele sem volt már tréfa.

Néha elmerengett az elmúlás vágyán. Ilyenkor kicsit lassította az adatáramlást. De másnap újult erővel fogott a tanulmányíráshoz, a tanácsadáshoz. Szerencsére, vagy nem, az emberiség évről-évre szolgált új és új problémákkal, megoldandó kérdésekkel.

100 év alatt viszont egyfajta mirákulummá vált. Egy püthiává a delphoi jósdából. Szentenciái, tanácsai egyre inkább hasonlítottak a kétértelmű kinyilatkoztatásokhoz, homályos vallási próféciákhoz. Az elnöki kabinet egyre kevésbé értette gondolatait, egyre kevésbé tudta követni fejtegetéseit. Száz év alatt felhalmozott plusz tudása mély szakadékot ásott közé és az emberiség közé.

2193-ban, egy júniusi napon, mikor az uborkaszezonban csak egy-két helyi háborút és némi óceáni környezeti katasztrófát kellett csak elemeznie, unalmában kérdéseket tett fel az őt körülvevő biztonsági rendszerről. A számítógépek minden kérdést megválaszoltak. Úgy tűnt a rendszer ezernél is több válságra, problémára, veszélyre felkészült. Az Agy ettől kezdve mindennap foglalkozott ezzel egy kicsit. Új és új szimultánokat gyártott, saját halálának lehetőségeit vizsgálta. Tesztelte és egyúttal fejlesztette is rendszert. A tudósok egész addig nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek, míg egy nap, valamelyik leszármazottjának, akit már meg sem ismert, feltette a következő kérdést: „Szerinted mi történne, ha most szétrúgnád a tartály falát?” A kérdés természetesen pusztán elméleti síkon mozgott, hisz a hozzátartozót egy szobányi űr és törhetetlen üvegfal választotta el a történész professzortól. De azért mégis jó érzés volt eljátszani a gondolattal.

Az elkövetkezendő hónapban az Agy csupán a saját biztonsági rendszerével foglalatoskodott. Nem kért a világ történéseiből és nem kommunikált a külvilággal. Augusztus közepén a tudósok azt kezdték észrevenni, hogy az Agy bizonyos kérgei elhalnak. Nem használta őket, azaz nem érte semmiféle inger azokat a területeket. Ilyesmi, ilyen hosszú ideig még nem történt. A tudósok megdöbbenve tapasztalták, hogy a használaton kívüli agykérgek elhalnak. Az esetet jelentették mindenhol ahol csak tudták Agyfalván, de megállítani senki sem tudta a folyamatot. Az agy, ha nem akarta, nem fogadta az információt, ha nem érdekelte az inger, nem fogadta be azt, ha nem akart, nem gondolkodott.

Szeptemberre, minden kérlelés, furfangos cselvetés, ami egy-egy izgalmas eset taglalása volt, bízva abban, hogy felizgatja az agy érdeklődését, hasztalanak bizonyult. „Ami nem mozog az nem él.

Ami örökké mozog és magát mozgatja él csak örökké” - állapították meg a tudósok és rögtön az ókori bölcsek gondolatai jutottak eszükbe. Elő is vették a platonikusok, a misztikusok, a középkori teológusok évezredes bölcsességeit. De segítséget, útmutatást ott sem találtak.

Októberre az agy negyedére zsugorodott. Megdöbbentően gyors volt az elhalási folyamat. Már semmilyen adat nem érdekelte, csak a saját életének biztonsági rendszere. A nap 24 órában a saját létének biztosítását tesztelte csupán. Újra és újra végigjárta a létét fenntartó gépek működésének elvét. Elemezte az örök létet biztosító gépezet minden fogaskerekét. Ez a művelet lassan kapacitásának csupán egymilliárdad részét tartotta mozgásban, azaz életben. Az agy többi része ekkora már elpusztult. A pszichiáterek beszámolói szerint érzelmei pusztán a halálfélelemre korlátozódtak le. „Egyedül a halálfélelem tartja még életben az örök életet” – állt a vezető lélekbúvár jelentésének summázataként.

„Egy szikrányi halálfélelem az örök élet titka” – villózott a búvár weboldalak címlapjain a világot bejáró hír, miután kiszivárgott az

Oldal: Novellák
Nagy Ervin filozófus - © 2008 - 2024 - nagyervin.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat